VisszasejtesítésA hangzó nyelvi élmény akkor is meghatározó, ha pusztán benső ismerete vagy/és felismerése szólít meg bennünket. Minthogy hallottam Németh Péter Mikola és gyermekei előadásában a kötet anyagának egy részét, természetesen nem szabadulok, de nem is vágyom szabadulni az előadás hangjaitól és hangulatától. Mindez természetesen átmuzsikál a szöveget olvasva is. Ismervén azonban korábbi munkáit, pontosan tudom, hogy az, ami megszólal műveinek olvasása közben, ugyanazt a muzsikát készteti rezonálásra a lélekben, amit előadásai.

Akár iskolapéldája is lehetne a poézist, a képversek vizuális világát és a zenei hangzást egyesítő experimentális költészetnek, ám ezzel nem jutunk hozzá közelebb. Az alanyi költő lelke szól át a sorokból, s jóllehet ötvenes éveinek derekán kor szerint inkább tartozhatna a neoavantgárdhoz, vagy akármelyik újfajta kísérleti módszerhez, megrendítő, a transzcendenst szöveggé, képpé és hangzássá, azaz többféleképpen is fizikaivá tevő művészete immanenciaként hordozza magában a katarzist.

Ezt határozottan állítom, hiszen esztétikám (NYME – 2002., illetve OLFA – 2005.) művészetszociológiai kutatásaim szerint a katarzis bekövetkeztét a tapasztalatban váratlanul, mintegy rácsodálkozásra késztetve megjelenő transzcendensnek tulajdonítja. (E gondolat egyik forrása Nyíri Tamás professzor hagyománya.)

Semmi különöset nem jelent ez, ha nem igazolódik. Németh P. M. műveinek megszólalása azonban maga a tiszta igazolás. Ennek alapja az a különös, hogy a par excellence avantgárd költészet nála ősi nemzeti és általános poétikai értékeken alapul. Verseiben ezért – jóllehet tudott, hogy szerezi Pilinszky költészetét – együtt szól a keresztény és a nemzeti elkötelezettség világa. Annak, aki nem ismeri, esetleg nem érti ezt a versvilágot, elég könnyen következtethet arra, hogy metafizikai késztetettsége van. Ezt el is lehet fogadni, csakhogy ez a világ nem a fizikai léten túlit, a gondolatit szólaltatja meg, hanem a lelkit, így a legmagasabb dimenzióban, a transzcendensben vannak gyökerei.

Maga a kötetcím – szándékkal, vagy a nélkül – egy József Attila által alkalmazott képre emlékeztet („az őssejtig vagyok minden ős”), a lényege azonban nem az egyén, hanem a lét gyökereit vizslatja. Mert mindennek létében jelen van az általa igazolt előzmény, az az egyetlen sejt, ameddig az adott, ugyanakkor véges, mérhető lét visszavezethető az egyed keletkezésére, amikor még és már jelen van a létező. Ugyanakkor a címadó vers, amely a hosszú versek közé tartozik a nélkül, hogy volna benne bármi kihagyható, intenzitásában Bohár András, nálunk fiatalabb, kiváló filozófusnak sokunkat megrázott halálából született következmény.

Ez a kettősség éppúgy jellemző, mint a posztmodernre hajazó „vendégszövegek” – itt: Weörestől –, ugyanakkor legfeljebb a költő tudja, mennyire szándékosan, de az ő szövegeiben is megjelenő ősi időmérték. Összegyűjtött és új verseinek ez a kötete, ami nem a szokványos életrajzszerű kényszeridőrendet, hanem a témák rendjét tárja elénk, úgy mutatja be nekünk NPM versmindenségét, ahogy az lelkében is rendeződik. Az említett transzcendencia-jelenlét akkor is időn felüli tartományról szól, számomra ezért kézenfekvő az időrend nagyvonalú kezelése, ha több ponton közvetlen gyakorlathoz köthető is. Példának okáért a nyári „ekszpanziókhoz”, vagy éppen az említett barát halálához. Ugyanakkor, mint föntebb említettem, Pilinszky szelleme is visszatér. Nem azért, mert költőnk szereti, amiről Mysterium carnale című kötete (Hommage à Pilinszky alcímmel) is tanúskodik, hanem azért, mert Pilinszky hatása, ha transzcendensről esik szó, vagy születik gondolat, óhatatlanul megjelenik.

Néhol annyira szűkszavúan fejezi ki magát, hogy valóban Pilinszky Négysorosa rémlik fel, de maga az a csontrideg tisztaság és a kongeniális olvasót elváró stílusban megbúvó gondolatvilág, ami jellemzi a Visszasejtesít-kötetet, Pilinszky mellett valami olyasmit is megvalósít, ami miatt páratlan és egyedi.

Ha megfigyeljük a benne levő kiváló fényképeket (Németh Zoltán Pál), vagy a grafikákat (Csorba Simon László), az e tekintetben három alkotó egymást kiegészítő-segítő alkotásokat, ritka szép példáját észleljük a közös munkának.

Végezetül egy érdekes sorozatra hívom fel a figyelmet. A Virágvasárnap című képvers szikársága egy koponyát is formázó keresztény fejfát formáz, egymást keresztező szöveggel: „Voltodiglan Voltomiglan”, a Feketevasárnap ennek negatívja, ugyanúgy kereszt alakban írott szöveggel: „Holtodiglan Holtomiglan”, és a Fehérvasárnap: „Csontodiglan Csontomiglan” szintén pozitív szövege (az időrend nem ez, de a kötetben így következnek távol egymástól) mutat rá a lényegre – anélkül, hogy ellenpéldákat idéznék, azok ide nem illenek – olyan egységben a képpel, illetve képszerűséggel, hogy a képforma nem illusztrációja a szövegnek, hanem szerves része egyfajta saját és indokolt kifejezésmódnak.

Hiába keressük az előzményt: a magyar avantgárdból kimaradt, ilyen nem volt, egyedi és sajátos. Hogy a képversek rokonát megtaláljuk, valószínűleg Kassák költészetét érdemes vizsgálnunk.

( Napkút kiadó – Magyar Műhely Kiadó – Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2008.)