Az első honvédemlékműveket az 1860-as évek közepén, még a kiegyezés előtt, annak „előfutáraként” emelték az emlékezni kívánó és felejteni nem akaró egykori szabadságharcosok és utódaik. Addig csak a beavatottak által titokban elhelyezett tereptárgyak, „jelfák” emlékeztettek a szabadságharc egy-egy nevezetesebb eseményére, hősi halottjára.
A Bach-korszak a magyar nemzet fizikai, gazdasági és kulturális élete elleni terrorja, amely 17 évig tartott, és a mai napig kihat ránk, a világtörténelemben is párját ritkítja. Ez a magyarság számára vészkorszak, annak az Alexander Bach bécsi jurátusnak a nevéhez fűződik, aki 1848 márciusában a bécsi forradalmi ifjúság nevében köszöntötte Kossuthot és kíséretét, amikor a császárvárosba érkeztek, hogy V. Ferdinánddal tárgyaljanak a szabadság feltételeiről.
Bach is német ajkú volt, mint mondjuk Giron Péter, akinek forradalmár pályafutása szintén Bécsben kezdődött, bár maga a rajnai- Poroszországban, Achenben született. És mégis mekkora különbség van a két személyiség között! Az egyik forradalmár áruló lesz, s ezáltal még az iskolai tananyagba is bekerül, a másik- akinek nem is kellett volna forradalmárnak lennie, hiszen az 1848-ban már 50 éves Giron, vagyonos bécsi gyáros volt – a mártírhaláláig hű marad elveihez. Pont tegnap, október 20-án volt az évfordulója annak, hogy 1849-ben a császáriak kivégezték. Sajnos nevét már elég kevesen ismerik, pedig őt is meg kellene említeni az aradi vértanúk napján Aulich, Leiningen, Schweidel, Pöltemberg tábornokok nevének felsorolásakor. Azokról a német és osztrák menekültekről és magyarországi németekről is meg kellene emlékezni, akiket a 48-as bécsi októberi forradalom leverése után magyar földre érkező Giron alezredes légióvá szervezett. Egyes kutatások alapján 5600 német ajkú önkéntes szolgált a magyar hadseregben, részben a Bécsi Akadémiai Légió, a Német halálfejes légió, a Kress Lovasok és részben a honvédzászlóaljak keretében. A Giron féle Német Légió, amely többnyire a forradalom kezdetéig fegyvert nem látott, elkényelmesedett városi iparosokból és diákokból állt, a szabadságharc egyik legrettenthetetlenebb légiójává érett. Már a kinézetük is, a fekete egyenruha a halálfejes sapkával, olyan benyomást keltett ellenségeikben, mintha halottak támadtak volna fel és álltak volna újra csatasorba. De erre a hírre rá is szolgáltak bátorságukkal, vakmerőségükkel, hiszen ha Erdélyben valahol baj volt, többnyire őket vetették be. Erre a legjobb példa, amikor 1849 júliusában a Vasvári Pál vezette Rákóczi szabadcsapatot a Gyalui-havasokban fekvő Mariselnél bekerítették az oláhok, Bem a Német légiót küldte a felmentésükre. Sajnos a hegyi terepen a több mint tízszeres túlerővel szemben Vasváriékkal együtt ők is csak a hősi halált választhatták – szinte mindegyszálig odavesztek. De nem adták olcsón életüket: az ellenség vesztesége mintegy 7000 fő volt halottakban és sebesültekben. Amikor ennél a kopjafánál állunk, amely Magyarországra települt barátunk, Achim Schönfelder hagyományőrző huszárszázados kezdeményezésére állíttatott - mint annak idején azok a kiegyezés előtti emlékjelek, jelfák -, emlékezzünk arra is, hogy nem minden emlékművet és obeliszket állítottak olyan mélyről jövő hazafias lelkesedésből, mind Áchim barátunk, akinek mellkasában két szív kell, hogy dobogjon: egy német és egy magyar.
Nézzünk csak körbe, például az ország szívének mondott Budapesten. Hány helyen állnak még mindég az idegen jelképek, amelyeket még tisztelünk is. Évek óta folyik a vita a Szabadság téren álló szovjet hősi emlékmű „méltóbb” helyre szállításáról, a Gellért-hegyen áll a Habsburg elnyomás jelképe a Citadella, előtte a Vörös Hadseregnek állított Felszabadulási emlékmű, vagy Veszprémben Gizella emlékműve, akiről mára bebizonyították a történelmi kutatások, hogy semmitől sem riadt vissza, hogy minél nagyobb befolyásra tegyen szert férje, I.István mellett a hatalomban, s a magyarság ingó és ingatlan vagyonát nagymértékben külföldi kalandoroknak játszotta át. Ugye ismerős a helyzet ezer év elteltével is? Pesten, a Lánchíd és Erzsébet híd közötti partszakaszon horgonyoz egy hajó. A neve: Zsófia főhercegnő. Ez a magyar tulajdonú hajó annak a magyargyűlölő Zsófia főhercegnőnek a nevét viseli, aki Kolowrat gróf kabinetjének – számunkra - rossz tanácsadójaként már Széchenyiék reformkori küzdelmét is ott akadályozta, ahol csak lehetett, 1848 őszén, palotán belüli puccsal eltávolíttatta a törvényes uralkodót, V.Ferdinándot, helyére unokaöccsét Ferenc Józsefet ültette; valamint egy régi személyes sérelem okán, nagy része volt abban, hogy gróf Batthyány Lajost kivégezték. Nos az erről a hölgyről elnevezett hajót láthatjuk nap, mint nap, ha a Duna parton járunk. Bécsben miért nincsen Kossuth tér?
Nos nem véletlenül mondtam, hogy a Bach-korszak a magyar nemzet fizikai, gazdasági és kulturális élete elleni terrorja, ugyan csak 17 évig tartott, de a mai napig kihat ránk. Leginkább az oktatásban gyökerezett legmélyebbre. Szinte kiirthatatlanul. A Bach-korszaknak köszönhetően van ma is kétféle magyar őstörténetünk: az urali-őshazás, finnugorista, amelyet az iskolákban tanítanak, és amelyet átvett a kommunista, majd a liberális történelemoktatás, és a szkíta alapú, többezer éves, pártus-hun-avar-magyar Kárpát-medencei jelenlét és visszatérés, amelyet a Magyar Tudományos Akadémián nem kívánatos, de külföldön elismert történészeink tanítanak. Pont a héten beszélgettem egy ismerősömmel, aki a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szlavisztikát tanul. A szlovák tanszékvező tanár azt tanítja nekik, hogy a magyarokat a nyolcszázas évek végén a szlovákok hívták be a Kárpát-medencébe. Ezt tanítja Budapesten egy itt élő más nemzetiségű tanár, aki a magyar kormánytól kapja a fizetését. Ennek fordítottját meg lehetne-e tenni Pozsonyban?

„A mi hazánk a mennyben van.”- mondta Pál apostol. Utalva a hívő ember végső menedékére, az Égi hazára, ahol már nem lesznek nemzeti és nemzetiségi ellentétek, hiszen mindenki Egy lesz. Egylényegű.

De addig is itt a Földön a Negyedik parancsolat szerint kell élnünk: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.” Vagyis az ősök tisztelete, emlékének megőrzése, továbbadása a hazaszeretetnek is az egyik alappillére, hiszen gyökértelen emberektől a Haza megvédését sem lehet elvárni, azt, hogy ha kell a legféltettebb értéküket, az életüket is feláldozzák hazájuk, vagy ami még nagyobb áldozat, más nemzetek szabadságáért, mint a németek 1848-49-ben.

(A beszédet Máté Endre a Kossuth Szövetség választmányi tagja, meghívott előadóként mondta el 2007. október 21-én Andocson, a Német Légiósok kopjafájánál tartott ünnepségen.)