Ha arra keressük a választ, hogy milyen is volt az ország a 10. század derekán, a Szent István születését megelőző időszakban, röviden azt a feleletet adhatjuk: a 950 körüli évtizedekben egyáltalán nem volt ország a Kárpát-medencében. Még pontosabban fogalmazva: több kis egységgel számolhatunk, de nem létezett egyetlen Magyarország.

Néhány évtizeddel korábban, a 10. század legelső éveiben még politikai realitás volt a kárpát-medencei Magyarország, hiszen Bölcs Leó bizánci császár – aki 906 táján írta Taktika című munkáját, és beható ismeretekkel rendelkezett a térség viszonyairól – arról tudósított, hogy az általa türköknek nevezett magyarok „egy főnek az uralma alatt állnak”. Hogy pontosan mit takart ez, a császár egy másik megjegyzése részletezi, amely szerint „a türkök népe gondot fordít az egyöntetű hadirendre”. Tehát a magyarok egységes katonai akciókat szoktak végrehajtani, vagyis amit a főnök, illetve a főnökök elhatároztak, azt a seregek végrehajtották.

Ennek mintegy illusztrációját nyújtják a 9. század végi, 10. század eleji kalandozások, amikor évente egy, központilag elhatározott és ezen akarat szerint kivitelezett hadjáratot vezettek a magyarok a Balkán-félszigetre vagy Nyugat-Európába. Egy másik bizánci forrásból, György barát krónikájának folytatásából értesülünk arról, hogy miként is működött ez a rendszer. Eszerint a már említett Bölcs Leó bizánci császár, miután 894-ben vereséget szenvedett Simeon bolgár uralkodótól, elküldte Niketaszt, a császári flotta parancsnokát „hadihajókkal a Duna folyóhoz, hogy adjon ajándékot a türköknek, és késztesse őket harcra Simeon ellen. Niketasz elment, találkozott azok fejeivel, árpáddal és Kusánnal, és miután megállapodtak egymással a támadást illetőleg, és kezeseket is kapott, visszajött a császárhoz”: Az egyezségnek megfelelően a magyarok átkeltek az AI-Dunán, megtámadták a bolgárokat, Simeont megfutamították, vagyis főnökeinek engedelmeskedve a magyarok egy szívvel, egy lélekkel vonultak hadba, és vívták meg háborújukat. (Egyébként ez a katonai akció volt a hadi szerencse fordultával vereséggé változó és a 895. évi magyar honfoglalásba torkolló balkáni hadjárat.)

Mivel a 9–10. század fordulóján a rendszeres katonai akciók megszervezésében és lebonyolításában mutatkozott meg leginkább a magyar politikai berendezkedés, ezek egysége, lebonyolításuk fegyelmezettsége bizonyítja a politikai rendszer központosított voltát is. A magyarokat jól ismerő Bölcs Leó ezt írta: „Ez a nép tehát, mint amely egy fő alatt áll, feljebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket szenved elkövetett vétkeiért, s mint amelyet így nem szeretet, hanem félelem tart féken, a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűri, dacol a hőséggel és faggyal és a szükségesekben való egyéb nélkülözéssel, lévén nomád nép.”

A 9. század utolsó és a 10. század első évtizedeinek portyázásai egy központból irányított akciók voltak; a politikai rendszer bízvást nevezhető monarchikusnak, még ha látszólag két vezető jelenik is meg a magyarok élén. Már egy 880 tájáról való arab forrás – Dzsajháni későbbi szerzők által fenntartott munkája – szólt arról a magyarokkal kapcsolatban, hogy két főnökük van, a künde címet viselő király, valamint a gyula címmel felruházott személy, és minden magyar ez utóbbi „parancsait követi a háború dolgában, a védelemben és más ügyekben”. A magyaroknak pedig „sátraik vannak, és együtt vonulnak a sarjadó fűvel és a zöld vegetációval”. Az e világi ügyekben – amelyek, nomád népről lévén szó, döntően katonai-hadi természetűek voltak – a gyula szava döntött, de tényleges vezetőnek a künde számított, ő volt a király. E szentként tisztelt (szakrális) uralkodó tartotta a kapcsolatot az égiekkel, maga is légies magasságokban trónolt népe felett, és közönséges földi halandó aligha pillanthatta meg, valójában istenkirálynak számított. Ő a monarcha, vagyis az egyeduralkodó, ő biztosított a politikai rendszernek monarchikus színezetet, vele szemben a gyula minden téren földi halandónak minősült. A kutatás a 9–10. század fordulójának e magyar politikai berendezkedését fejedelemségnek nevezi, de pontosabban mutatja lényegét, ha szakrális fejedelemségnek (belső megítélés szempontjából szakrális királyságnak) tekintjük, Magyarország népességének pedig azokat, akik felett a künde gyámkodott.

A 10. század eleje viszonyai mai fogalmaink szerint nem értelmezhetők. A szó szoros értelmében Magyarországról sem lenne szabad beszélnünk. A nomádok ugyanis, amilyenek ekkortájt a magyarok is voltak, nem terület felett gyakoroltak uralmat, hanem népek felett. A dolog lényegére mutatott rá az a 7. századi bizánci történetíró, Georgiosz Piszidész, aki ekként fogalmazott: a nomádok „nem tisztelték a törvényes határt. Ők mindig a szilárd határok megrendítésére törekedtek.” A terület csak annyiban játszott szerepet értékítéletükben, amennyiben a népek is térben, területeken helyezkedtek el. állandó vándorlásaikból, gyakori hódító akcióikból következik, hogy könnyűszerrel léptek át általuk nem tisztelt politikai határokat. Nem véletlenül fogalmazott Bölcs Leó úgy, hogy a magyar nép egy fő uralma alatt áll. Szó nincs itt ugyanis arról, hogy ezen egyetlen fő hatalma egy terület, Magyarország felett érvényesülne. A nomádok nem területeket, hanem népeket gyűjtöttek össze, népeket vetettek maguk alá, ez volt hatalmuk fokmérője.

Szintén nehéz mai mércével értelmezni a magyar nép korabeli fogalmát. Nem szabad emögött szigorú etnikai minősítést látni. A magyar népbe tartozott ekkortájt mindenki, aki a künde uralma alá tartozott. Már 880 táján a hivatkozott arab kútfő (a Dzsajháni-hagyomány) is úgy beszélt magyarságról, hogy minden, a magyar (törzs/nép vezette) politikai kötelékbe tartozó népességet e fogalom alá vont (így a magyarokhoz kevéssel korábban csatlakozott kavar vagy kabar népet is). Ha tehát a 10. század elején mégis Magyarországról szólunk, akkor azt csak a könnyebb megértés kedvéért tesszük, s e Magyarországon azon népek összességét értjük, amely felett a főhatalmat a künde, a katonai felügyeletet pedig a gyula gyakorolta. A külső szemlélő számára a 10. század eleji „Magyarország” mint egyetlen fő alatt álló, egyetlen politikai képződménybe foglalt, illetve kényszerített népek összessége jelent meg. Ezt a politikai struktúrát a szakirodalom nomád birodalomnak (nomádállamnak) nevezi, amely nem nélkülözte a társadalmi tagoltságot. Ennek a képződménynek szabadságot élvező (vezető) részéhez a Hétmagyar nevet viselő magyar törzsszövetség törzsei tartoztak, szolgaságra vetett tagjai pedig alávetett (leigázott, befogadott) idegen etnikumú népek voltak.

A nomád birodalmak sajátossága, hogy egy fő (vagy egy család) köré szerveződve roppant gyorsan kialakultak, majd rövid életű virágzás, nagy hódítások, fényes katonai sikerek után hasonló gyorsasággal lehanyatlottak, eltűntek a történelem színpadáról, hogy helyükön egy másik személy (és család) köré csoportosult újabb nomád birodalom jöjjön létre. Ebben az öröknek hitt körforgásban egymás nyakára hágtak a kimmerek, a szkíták, a szarmaták, az ázsiai hunok (hiungnuk), a szienpik, a zsuanzsuanok, az európai hunok, a türkök, az ujgurok, a kirgizek, az avarok, az onogurok (vagy/és a bolgárok), a kazárok, a magyarok, a besenyők, az úzok, a kunok, a mongolok.

A 850-es években kialakult Magyar Fejedelemség (magyar szakrális királyság) fénypontja – Etelköz elvesztése ellenére is – a 9–10. század fordulójára esett. A magyarok már Etelközből a mai Ausztria területére jártak portyázni, ekkor foglalták el a Kárpát-medencét, közvetlen fennhatóságukat az Enns folyóig (csaknem a mai Linz városáig) húzódó területek népességére kiterjesztették, kalandozásaik hatóköre elérte nyugaton a Rajnán túli területeket, délen Itáliát, északon a dán határt. Rendre nagy sikereket arattak, foglyokban és nemesfémben gazdag zsákmányt vittek haza, ahol pedig átmenetileg nem hadakoztak, onnan adókat kaptak a béke biztosítása fejében.

Ezen az – egyelőre igen szilárdnak tetsző – építményen az első, jóllehet hajszálvékony repedések már a 10. század elején megjelentek. 906-ban a szláv dalamancok nem a teljes magyar katonai kontingenst bérelték fel hadra a szászok ellen, hanem egy kisebb egységet, amely „Szászországban nagy mészárlást vitt véghez, és mérhetetlen zsákmányt ejtett”. Ez a sereg éppen visszaérkezett Dalamanciába, „ahol szembetalálkozott egy másik magyar sereggel. Ezek azzal fenyegetőztek, hogy [dalamanc] barátaik ellen háborúba kezdenek, mivel az ő segítségül hívásuktól eltekintettek, miközben oly nagy zsákmányhoz juttatták az előzőeket”. Végül e másik sereg újfent végigdúlta Szászországot, miközben az első sereg Dalamanciában bevárta őket. 906-ban tehát már idegenek számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az addig egységes magyar haderőn belül lehetséges önálló akcióra kapható kisebb (de még így is elégséges erőt képviselő) kontingenst találni, ez bizonyára egy törzs (vagy törzsi csoport) katonasága volt.

Ami azonban 906-ban még csak felsejlett, az 917-ben, majd főleg ezt követően, a század további részében bizonyosság lett. 917-ből van hírünk az első olyan eseményről, amikor egyazon évben két irányba indultak portyázni a magyarok. Az egyik csoport (több törzs katonasága) Elzászt és Lotaringiát pusztította, tehát nyugaton hadakozott, a másik pedig bolgár szövetségben vonult fel Bizánc ellen, azaz a Balkán-félszigeten tevékenykedett. Ezzel felsejlett, majd a következő évtizedekben állandósult az a helyzet, amikor a magyarok egyik része állandóan nyugatra járt zsákmányolni (ehhez az irányhoz számítható Itália is), a másik pedig délkeletre, a Balkánra. Ez arra mutat, hogy megkezdődött a Magyar Fejedelemség szétesése, hiszen a hadakozásban, fő élettevékenységében az addig érvényesült központi irányítás háttérbe szorult, majd a 10. század középső évtizedeire teljesen elenyészett.

934-től kezdve immár markánsan kirajzolódik a kalandozások e két, állandósult iránya, világosan jelezve azt, hogy mindkettő mögött saját irányító apparátus létezett, ami egyet jelentett a hajdani egységes, szellemileg a künde, a gyakorlatban a gyula által megtestesített, központi akaratot kifejező vezetés megszűntével. Az erők megosztása azzal a következménnyel járt, hogy megritkultak a sikeres kalandozó akciók, mind gyakoribbakká váltak a kudarcok. 917 után ugyanis a megtámadottaknak immár nem a teljes, hanem legfeljebb fél nomádállami hadsereggel kellett felvenniük a harcot, s a nyomás csökkenése lehetőséget biztosított mind Nyugat-Európának, mind Bizáncnak arra, hogy felkészüljön a magyar támadások elhárítására. Igen frappáns bizonyítéka van annak, hogy 934 után rendszeresen két irányban portyáztak a magyarok. Nyugat felé a zsákmányszerző katonai akciók 955-ben, az augsburgi csatával abbamaradtak, ezzel szemben a Balkánra 955 után még másfél évtizeden át töretlen lendülettel indultak seregek. Vagyis a Lech-mezőn nem a teljes magyar haderő szenvedett vereséget, hanem csak a hagyományosan nyugat felé portyázó törzsek katonasága. A balkáni kalandozásoknak majd csak a 970-ben Arkadiupolisznál a magyarok e részét sújtó csatavesztés parancsolt megálljt. Minden ok megvan annak feltételezésére: a magyarok e két, eltérő orientációt folytató csoportja egyre inkább függetlenedett egymástól, de a 10. század közepéig még nem következett be köztük a teljes szakadás.

A következő adatsor, amely a Magyar Fejedelemség széthullási folyamatát mutatja, egy 942. évi eseménnyel kapcsolatos. A magyarok nyugat felé portyázó csoportja ekkor Hispániába (a távoli Ibériai-félszigetre) érkezett zsákmányszerzésre, ahol többen arab fogságba estek. Ők szolgáltatták azokat a híreket a magyarokról, amelyek utóbb bekerültek egy mór történetíró, Ibn Hajján arab nyelvű munkájába. Eszerint a magyarok „a Duna folyó mentén vannak, ők maguk pedig nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek, sem házaik, hanem nemezsátrakban laknak, szétszórt táborhelyeken.” A magyarok nomádsága tehát a 10. század eleje, Bölcs Leó tudósítása óta mit sem változott, hiszen – mint ismert – a bizánci császár szintén „nomád nép”-ként szólt róluk.

A mór krónikás munkájában hasonlóan fontos tudósítás az, amely szerint a magyarok „hét vezér alá tartoztak, közülük a legtekintélyesebbet gyulának hívták,” őt követte az Ibn Hajján által felsorolt hat személy (akiknek neve, sajnos, a kéziratban nehezen olvasható, és – az egyetlen Bulcsút leszámítva – biztosan nem értelmezhető). Abban a vitában, hogy itt a hispániai területen jelen levő hét hadvezérről van-e szó, vagy a magyarok hét fejéről (azaz a hét törzsfőről), két szempont alapján is lehetséges dönteni. Egyfelől teljességgel kizárt, hogy 942-ben (vagyis 934 után!) valamennyi magyar törzs nyugatra járt volna portyázni. Másfelől viszont, ha ezt fel is tesszük (de meg nem engedjük), képtelenség arra gondolni, hogy egyazon időpontban a Magyar Fejedelemség valamennyi feje elhagyta volna a Kárpát-medencét, és a távoli Hispániában egymás sarkát taposta volna. Eszerint a mórokat informáló magyar foglyok nem a jelen levő hadvezérekről (azok számáról) tettek említést, hanem a magyarok politikai berendezkedéséről szóltak. Itt már nem azt említették – mint négy évtizeddel korábban Bölcs Leó –, hogy a magyarok „egy főnek az uralma alatt állnak”, hanem azt, hogy „hét vezér alá tartoztak”. Ez azt jelenti, hogy a nyugaton harcoló magyar katonák 942-ben úgy vélték: náluk immár nem monarchia van, hanem sok (hét) vezér gyakorolja a hatalmat. Ebben a hét vezérben nem nehéz felismerni a hét törzs fejét. A fejedelemség intézményét tehát (amely a központi akaratot testesítette meg, illetve a központi irányítást biztosította) felváltotta az egyes törzseken, azok önállóságán alapuló berendezkedés – legalábbis az informátorok tudatában. Ugyanakkor az a körülmény, hogy az informátorok számon tartották a hét vezért, arra enged következtetni: a szakrális királyság törzsi fejedelemségekre (törzsi államokra) való szétesésének folyamata nem fejeződött be, még élt az egyszerű emberekben (amilyenek a Hispániában foglyul ejtett magyarok lehettek) a hét törzs (a Hétmagyar) együvé tartozásának tudata.

Nem érdektelen emlékezetünkbe idézni, hogy Ibn Hajján (illetve az őt tájékoztató magyarok) szerint a hét vezér legtekintélyesebbike a gyula volt. Ez 40 évvel korábban még elképzelhetetlen lett volna, amikor éppen a künde istenkirálysága adott monarchikus jelleget a rendszernek, és a gyula mindössze egyike volt a végrehajtó hatalomnak, igaz, annak apparátusából a leghatalmasabb. Ezen információ alapján bízvást következtethetünk arra: 942 tájára a künde, a szakrális király tekintélye lehanyatlott, elenyészőben volt, a magyarok között a hatalom dolgában a gyula emelkedett ki; nem véletlenül az a vezető, aki évtizedeken át – a központi irányítás időszakában – a legfontosabb élettevékenységgé vált hadügyeket kezelte. A háborúk szervezése és lebonyolítása, a békekötések, a külországiakkal való tárgyalások, a beözönlő zsákmány egyszerre biztosítottak a gyulának pénzt, presztízst, pozíciót. Amikorra a központi irányítás megszűnt, a gyula immár vezértársai, a többi törzsfő fölé nőtt.

A künde nevet viselő istenkirály lassan elvesztette hatalma szakrális jellegét. Magával a künde címmel a 10. században már nem is találkozunk, új néven, nagyfejedelemként fordul elő. Ez annak a jogigénynek a kifejezése, hogy továbbra is őt, a künde leszármazottját illeti meg a főhatalom a Magyar Fejedelemségben, csak időközben meglazultak ennek a fejedelemségnek az eresztékei. Nem lehet kétségünk: e nagyfejedelem soha nem adta fel – legalábbis gondolatban –, hogy ő a politikai berendezkedés első számú (sőt egyetlen) letéteményese, a monarcha, hiányzott azonban az a tényleges hatalom, amellyel ezt biztosíthatta volna. A szakralitás elvesztése is azzal lehet kapcsolatos, hogy tudatosult a künde utódaiban: istenkirályként a szétforgácsolódó, részekre hulló, nimbuszát vesztő szakrális királyságban többé lehetetlen valóságos politikai irányító hatalomhoz jutni. Mindezt csattanósan támasztja alá az a tény, hogy a magyar hagyomány a 9. század végi árpád és a 10. század második felében szereplő Taksony (nagyapa és unoka) között egyetlen, biztosan nagyfejedelmi méltóságot betöltött személy nevét sem őrizte meg. Ez arra mutat: a 10. század első felének nagyfejedelmei (hiszen 50 év alatt több ilyennel kell számolnunk) nem örökítették meg nevüket fényes tettekkel, ami hatalmuk korlátozott voltából adódhatott.

Az eddig felsorolt sejtéseket a bizonyosságok szintjére emeli Bölcs Leó fiának, Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnak 950 táján írott munkája. Ebben arról olvasunk, hogy a magyarok nyolc törzse (azaz a Hétmagyar törzsszövetség törzsei és az egy kavar törzs) „nem hunyászkodik meg a maga fejedelmei előtt, de megegyezésük van arra nézve, hogy a folyóknál, bármely részen üt ki a háború, teljes odaadással és buzgalommal együtt harcolnak”. Ez egyrészt bizonyossá teszi, hogy a fejedelemség (a nomádállam) felbomlása előrehaladt, hiszen az egyes törzsek nem tanúsítottak engedelmességet a fejedelemség vezetői iránt. Valójában a már 917 (markáns jelleggel 934) óta két irányban folyó kalandozó akciók is ezt a helyzetet készítették elő. A nyugati és délkeleti portyázások egyidejű létezése ugyanis pontosan azt jelentette: egy (az egyik) törzsi csoport nem engedelmeskedett egy másik (magát központnak tekintő) hatalom akaratának. Másrészt arról tesz tanúbizonyságot az idézet, hogy a felbomlás még nem jutott el a végső kifejlethez, a törzsek együvé tartozásának tudata nem enyészett el, hiszen kényszerű szükségben, azaz nyilván védelmi háború esetén a maguk külön útját járó törzsek még hajlandók voltak a közös fellépésre.

Konstantinnál hangsúlyos – feltehetően a valóságosnál is kiemeltebb szerephez jutott a nagyfejedelem. Ennek az az oka, hogy a császár egyik informátora Termacsu volt, árpád dédunokája, akinek érdekében állt családja szerepének kidomborítása. A másik személy, akitől Konstantin a magyarokkal kapcsolatban hírekhez jutott, Bulcsú horka lehetett: szintén nem véletlen, hogy a császár Bulcsúról is részletesebben szólt. Az árpádokról öt nemzedékre kiterjedő családfát jegyzett fel, és Bulcsúnak is megnevezte az apját. Ezzel szemben a gyula tisztség betöltőjéről, személyéről, családi viszonyairól hallgatott, azt azonban kénytelen volt elismerni, hogy a gyula méltóság nagyobb a horkánál. Nyomatékosan említette a császár, hogy a nagyfejedelmi tisztség árpáddal kezdődött (ami tévedés, a valóságban árpád apjával, álmossal), és azóta mindig ez a család adja a nagyfejedelmet.

Konstantin akként összegezte a 950 körüli magyaroknál létező uralmi rendet, hogy „első fejük az árpád-nemzetségből sorban következő fejedelem, de van két másik is, a gyula és a horka, akik bírói tisztséget viselnek, de van fejedelme minden törzsnek is”. A császár leírása tehát egyszerre mutatja a fejedelemségi (nomádállami) jelleget, a nagyfejedelem, a gyula és a horka említése felel meg ennek, valamint a törzsi szeparatizmus megerősödését is. Azon megjegyzése, hogy „van fejedelme minden törzsnek”, arra mutat: a tényleges hatalom birtoklásában a fejedelemség vezetőinek osztozniuk kellett a törzsfőkkel. A valóságban azonban ennél „rosszabb” lehetett a helyzet. Konstantin császár egy másik munkájában ugyanis – ahol értékítéletét már nem befolyásolta a magyar nagyfejedelmi család egy tagja és a horka tisztség betöltője – államférfiúként, a politikai realitásoknak megfelelően, arról írt, hogy leveleit a magyarok fejedelmeihez (vagyis több személyhez) intézi, míg Kazária esetében a kagánhoz (azaz a kazár szakrális királyság egyszemélyi vezetőjéhez). E különbségtétel világosan tanúskodik arról, hogy Konstantin a 10. század derekán Kazáriát monarchiának tekintette, a magyarok uralmi rendszerét viszont nem. Az apja (Bölcs Leó) által a nomádokra általánosan használt kifejezést kölcsönvéve Konstantina magyarokat a „sok fő alatt álló” népek között tartotta számon.

Ugyancsak sajátos kettősség nyilvánul meg Konstantinnál abban, ahogyan a magyarok földrajzi elhelyezkedéséről szól. Turkia (Magyarország) egész szállásterületét a Temes, a bizonytalan azonosítású Tútisz (talán a Béga?), a Maros, a Körös és a Tisza folyókkal jellemezte. Könnyen belátható, hogy ez nem a teljes magyar szállásterület volt, hanem csak egy törzsé (hogy melyiké, kétséges). Más kép rajzolódik ki viszont akkor, amikor a császár a magyarokkal szomszédos népeket említi. Eszerint a magyarok „közelében vannak keleti oldalon a bolgárok, ahol őket az Isztrosz folyó választja el, amelyet Dunának is neveznek, észak felé a besenyők, nyugatabbra a frankok, dél felé pedig a horvátok”. A nem egészen pontos tájolás ellenére sem lehet kétséges, hogy az így körülrajzolt térség alapvetően különbözik a folyónevekkel jelölt és egész Magyarországként minősített szállásterülettől. A népnevek adta határok valóban a teljes Magyar Fejedelemséget rajzolják körül.

Milyen volt hát az „ország” a 10. század derekán? Ami a politikai viszonyokat illeti, törzsek halmazából állt, és nem lehet egységes „országnak” tekinteni. Az egyes törzsek létszáma 10–10 ezer körül mozgott, a Hétmagyar törzseinek létszáma tehát nagyjából 70 ezerre rúgott, a három törzsből létrehozott egyetlen kavar törzsé 30 ezerre, ami összesen 100 ezer főt tett ki. A Magyar Fejedelemségnek alávetett más, a Kárpát-medencébe nem a magyarokkal együtt bejött népesség (őslakosok, kalandozó hadjáratokból behurcolt foglyok) összlétszáma hozzávetőleg kétszeresen felülmúlta a magyar és kavar törzsek létszámát, vagyis mintegy 200 ezerre becsülhető. A hét törzs „fejlettsége”, a Hétmagyarra gyakorolt befolyása természetesen nem volt azonos szintű. A nagyfejedelem törzse veszített korábbi súlyából, az augsburgi csata előtt a gyula-törzs, valamint Bulcsú törzse tűnt erősnek. 955 után azonban jelentős eltolódás következett be.

A törzsek élén törzsfők álltak, akik a 10. század első felében egyre inkább függetlenítették magukat a Magyar Fejedelemség vezetőitől, és önálló politikai irányvonalat alakítottak ki. Körülöttük kíséret szerveződött, amely az ismétlődő zsákmányszerző akciók következtében egyre határozottabb karaktert nyert. A Hétmagyar törzsei nemzetségekre tagozódtak, egy-egy törzs átlagosan öt nemzetséget foglalt magában. A nemzetséget háromgenerációs, tagjait tekintve szabad emberekből álló nagycsaládok alkották. A nagycsaládokat többnyire valós, a nemzetséget valós vagy vélt vérségi kapocs fogta össze, de még a törzsek sem voltak mentesek a fiktív vérségi kötelék bizonyos szálaitól, illetve annak látszatától. Jellemző, hogy a 9. században a magyar törzsek között létrejött vérszerződés is azt imitálta, hogy a szövetségre lépő törzsek egymással vérrokonok. Ennek demonstrálását szolgálta, hogy a törzsfők egymás vérét összekeverték és megízlelték. A felmerült vitás ügyeket a nemzetség saját hatáskörében intézte el, ezek a legritkábban kerülhettek törzsi vagy netán törzsszövetségi szintre. Közigazgatásra nem volt szükség, a kisebb közösségek önigazgatása („magánigazgatása”) elegendőnek bizonyult a nézeteltérések rendezésére.

A magántulajdon szinte ismeretlen fogalom volt, legfeljebb az állatállományra terjedt ki, de ott is csak a főnökök és azok hű emberei (a kíséret vezetői) rendelkezhettek ilyennel. A föld, ami elsősorban legelő- és itatóhely szerepét töltötte be, közösségi tulajdonban, a törzs tulajdonában volt. A törzs számított a legkisebb egységnek, amely képes volt legelőit megvédeni, erre egy nemzetség mérete miatt alkalmatlannak bizonyult. A hét törzs tagjai a 10. század első felében nomádok voltak, döntően rideg állattartással foglalkoztak, főleg lovat és juhot, illetve szarvasmarhát tartottak, mindent az állatállomány ellátásának rendeltek alá. Ezt szolgálták gyakori vándorlásaik (persze meghatározott körön belül) a dús füvű legelőkre, továbbá hogy nem merészkedtek víztől távoli területekre, mivel állataikat rendszeresen itatniuk kellett. A legelőváltó életmód nem tette lehetővé, hogy a gyors érésű kölesen kívül más gabonát termeljenek, és hogy szilárd épületeket emeljenek. Így sátrakban éltek télen-nyáron, a férfiak lovon közlekedtek, a nők és a gyermekek ekhós szekereken. Nem voltak faluszerű településeik, a szétszórt táborhelyek környékén egy-egy vérrokon társadalmi csoport (nagycsalád, nemzetség) nomadizált. A nomád férfi született katona, akit gyermekkorától kezdve kiképeztek az íj és a nyíl használatára, s ebben művészi fokot ért el. Hajlandónak mutatkozott főnökei parancsára lóra pattanni, és nagy távolságokra elmenni a kilátásba helyezett zsákmány reményében. Ilyenkor a gazdaság ellátása a család otthon maradt tagjaira (asszonyokra, öregekre), valamint az esetleges szolgaszemélyzetre hárult. Az itt vázolt életforma állandó sajátja a steppeövezetben élő népeknek, a magyarok is évszázadok óta ebben a gazdasági rendszerben éltek. A 10. századi magyarok pogányok voltak (a tüzet imádták, eleven volt napkultuszuk, hittek a túlvilágban, őseik szellemében stb.), ismeretlen volt körükben az egyistenhit.

Ilyen volt az az „ország” és így festettek azok a körülmények, ahol és amelyek közepette Vajk, a későbbi István közvetlen felmenői éltek.

Forrás: http://mek.niif.hu