Néhány éve felmérést végeztem tanítványaim körében. Az egyik kérdés azt tudakolta, hogy kit tekint a nebuló példaképének. Szép számmal kaptam ilyen válaszokat: viszkis rabló, Bonnie és Clyde és egyéb bűnözők vagy botcsinálta sztárok, percemberkék. Azt hittem, múló jelenségről van szó. Gondoltam, ki fogják nőni az értékválságot a gyerekcipővel együtt. Tévedtem. Feje tetejére állt a közízlés, negatív példaképeket éljenzünk. A választást megkönnyíti, egyben meg is határozza az arc nélküli, pénzhajhász média.

Mintha a kormány munkájában érvényesülne a „nem tudja az egyik kéz, mit csinál a másik” jelenség. ( Szándékosan nem használom a jobb és bal szavakat, nehogy valaki félreértse ). Egyrészről pénzeket kell elvonni, ahonnan csak lehet: nyugdíjasoktól, munkában megfáradt kohászoktól, az egészségügytől és a pedagógusoktól. Én az utóbbiak problémáját ismerem testközelből, ezért erről beszélek. Tudjuk, nincs pénz. Az oktatásból könnyebb elvonni a támogatást, mert annak hatása csak húsz év múlva válik láthatóvá. Ha a vonatokat megállítjuk, azt perceken belül érezzük a bőrünkön. Én pont egy - a tanítványaim érdekében történő! - szakmai továbbképzésre nem tudtam eljutni a fővárosba, mert nem volt közlekedés a sztrájk miatt.